Ahogy egy korábbi bejegyzésemben említettem, szeretek saját bort és likőrt gyártani. Most a diólikőrről lesz szó. Érdemes elolvasni, az ott leírtaktól folytatódik a sztori.
A Várda 70 nagyon bejött: jó áron volt, könnyen el tudtam érni és megfelelt a célnak, 2020-tól 2022-ig azt használtam. Ám alábbhagyott a COVID, már nem fertőtlenített mindenki mindent mindig, kivezették a terméket. Újra ki kellett találnom, mivel áztassam a zölddiót. Beszélgettem erről egy kollégámmal, aki azt mondta: mivel a szülei Erdélyben élnek és pár havonta jár hozzájuk, tud nekem hozni tuti cuccot. Arrafelé létezik finomszesz: 96%-os etil-alkohol csak úgy, palackban, nem is drága, szinte bármelyik boltban lehet kapni. Megkértem, hogy hozzon 2 litert, ha legközelebb ott jár.
Meg is hozta: egy papírszatyorban volt a kétliteres "Alcool etilic de origine agricola" vagy valami ilyesmi nevű rakéta-hajtóanyag. Le is tette az asztalomra ebben a formában, megszemléltem, örültem neki, majd azt monda: "Sok sikert a kiviteléhez!".
Az első öröm után hamarosan bevillant: hogy fogom én ezt kivinni? Üvegpalack fémkupakkal, zárjeggyel, nehéz kidumálni, hogy ez csak bodzaszörp. A kedves kollégám látta rajtam a bizonytalanságot, ezért adott egy jótanácsot:
"Belépéskor szonda van, kilépéskor táskaellenőrzés. Amit bontatlanul behozol, azt nyugodtan megihatod, nem tűnik fel. Sok sikert!"
Sikerült.

Az egyik hobbim a gasztronómia: szeretek sütni és főzni, lehetőleg allergénmentesen (bár nem vagyok allergiás semmire, de izgat, hogy tudok valamit elkészíteni ilyen-olyan mentesen), illetve borászkodom, mégpedig szederből és saját diólikőrt is készítek. Idén sajnos mindkettő kimaradt időhiány miatt, de olyan sikere van mindkettőnek, hogy jövőre biztosan folytatom.
A diólikőr ún. macerálással készül. Nem, nem arról van szó, hogy rendszeresen beszólogatok a zölddiónak vagy nem hagyom pihenni: a megtisztított, felaprított zölddiót alkoholba áztatom, akkor oldódik ki belőle az illat-, íz- és színanyag. Minél erősebb az alkohol, annál jobb a végeredmény, mert annál több anyag oldódik ki a dióból. Illetve fontos, hogy semleges íze legyen: nem a szesz ízét akarom érezni, hanem azt, ami a dióból és a fűszerekből előáll.
Elsőre Absolut vodkával próbálkoztam, az eredmény jó lett, de láttam, hogy nagyon lassan zöldül be a lé és nem is volt eléggé intenzív az íze. Éreztem, hogy valami erősebb kell.
A következő évben felfedeztem a Várda-Drink Zrt. "Várda 70" névre hallgató termékét, ami pont annyi tudott, mint amit a neve ígért. A COVID-járvány valamelyik éve volt, ennek megfelelően reklámozták: fertőtlenítésre kiváló, hiszen 70%-os etil-alkoholról van szó, ami, mint tudjuk, az ideális töménység erre a célra. A termék egyébként nagyon egyszerű volt: félliteres vagy literes üvegpalack fémkupakkal, fekete alapon vörös 70-es szám a címkén, zárjegy, azt' kész. Jó is volt az ára, úgyhogy arra gondoltam: ez kell nekem!
Szerencsére városkámban pont van mintaboltja a Várda-Drink Zrt.-nek, el is fáradtam oda egy meglepően hideg és felhős májusi péntek délutánon. Június végén van a diólikőr-szezon, időben be kell szerezni az alapanyagot. Megérkeztem a boltba, beléptem, köszöntem: a pult mögött egy kantáros nadrágba öltözött, mosolygós szaki bácsi állt, kissé spiccesen. Fertőtlenítettem a kezemet, majd elkezdtem keresni a Várda 70-et. Nem találtam, ezért segítséget kértem.
"- Kérem, segítsen! Hol találom a Várda 70-et?
- Itt, a kézfertőtlenítőben, azt töltjük bele!
- De ha ennél nagyobb kiszerelés kell, hol keressem?
- A bal oldali polcsor legelején
- Köszönöm, megvan. Miért van ráírva, hogy csak fertőtlenítésre használható, közvetlen fogyasztáshoz hígítani kell? Én likőrt gyártanék belőle direktben, arra nem alkalmas?
- De, arra is jó. De ha hígítás nélkül fogyasztja, igen gyorsan fogy. Azért írtuk rá, hogy hígítva kell fogyasztani"
Nem vitatkoztam vele, ő jobban ért hozzá.

Nemrég úgy alakult, hogy megszűnt a munkahelyem. Nem volt elég megrendelés, nem tudtunk nyereséget termelni, jött a döntés fentről, hogy akkor ennyi volt. El is kezdtem állást keresni.
Szembejött egy álláshirdetés: a céget ismerem, tudom, hogy jó, de operátor pozícióról van szó. Megnéztem: csak az az egy nyitott pozíciójuk volt. Egye fene, beadom arra, hátha lesz náluk valami más is! Akar a franc operátor lenni, többre tartom magamat, de ha ez van, hát ez van, most ezt tudom kihozni a helyzetből. Ha meg mégis operátor pozi: az is jó átmenetinek.
Megkapták, visszajeleztek, megbeszéltünk egy időpontot interjúra, el is mentem. A toborzó már az interjú elején tisztázni akarta a helyzetet az alábbi módon:
"- Látom, operátori pozícióra adta be a jelentkezését
- Igen, így történt
- Nos, én úgy gondolom, nem ez az önnek való munkakör. Az operátori pozíció messze túlmutat az ön képességein
(fapofát vágok, próbálok komoly maradni)
- Ezt igazán sajnálom, azt hittem, legalább erre alkalmas vagyok
- Nem, nem... Izé... Egy pillanat...
(nagy csend, nagyot nevetünk mindketten)
- Na, akkor ha megengedi, helyesbítek: szerintem ön többre képes, mint amit egy operátortól elvárunk
- Örülök neki. Teljesen megijesztett!"
Egy pillanatra majdnem elhittem, hogy még operátornak is kevés vagyok.

Valamikor réges-régen kertes házban laktam a szüleimmel, édesanyámnak pedig mániája volt mindenféle olyan virágot nevelni, amik a legkevésbé sem akartak a hazai éghajlati viszonyok között megmaradni, ám különlegesek voltak.
Az egyik ilyen a hortenzia volt: nagy, nehéz fa virágládákban volt, ezeket tavasszal én hoztam fel a pincéből, nyáron küzdött vele, hogy szépen növekedjen és virítson, ez az esetek kevesebb, mint 50%-ában sikerült. Minden egyes fűnyírásnál szentségelve pakoltam arrébb a ládákat, hogy ne legyenek útban, majd ugyanilyen könnyedén raktam vissza őket a helyükre és néha letolást kaptam, mert nem pont oda tettem vissza, nem kap annyi fényt, esetleg túl sok fényt kap. Majd mikor már kellően utáltam a virágokat, ősszel levihettem őket a pincébe, hogy utána egész télen botladozzak bennük, mikor lementem borért vagy krumpliért és ha véletlenül letörtem róluk egy-egy ágat vagy mit, frászban legyek, mennyire kapok ki érte.
Megutáltam a hortenziát egy életre, de megtanultam, hogy nagyon érzékeny, nagyon nehéz vele az élet, nagy szenvedéssel jár a nevelése. Majd tíz évvel ezelőtt családilag elmentünk nyaralni Olaszországba. Buszos út volt és már valahol Olaszországon belül megálltunk egy benzinkúton egy rövid pihenőre. Leszálltam, sétáltam egy kicsit, majd megakadt a szemem a kerítés tövében növő dudván. Ismerősnek tűnt, de csak közelről megvizsgálva jöttem rá, mi az.
Igen, az volt.
Hortenzia.
Mi Magyarországon szenvedtünk vele, hogy életben tartsuk, ott meg csak úgy nőtt szabadon, dudvaként.
Mikor hazaértem, nehéz volt visszatartani attól, hogy ne akarjam az összes hortenziánkat kiborítani.

Amíg a legjobb barátom a szomszédban lakott, volt egy érdekes közös szokásunk: december utolsó és január első napjaiban nagy erőkkel kerestük a karácsony után beragadt, alaposan leárazott különleges ajándékcsomagokat a nagyobb boltokban. Sikerült így beszereznünk különleges kávékapszulákat, teákat, lekvárokat - ha szerencsénk volt, nem nagyon volt karácsonyi a doboz mintája, el lehetett sütni más alkalomra ajándékként. De saját fogyasztásra is jók voltak.
Egyik alkalommal a Monyo sörcsomagjára sikerült ily módon lecsapnom. Rózsaszín kartondoboz, benne 4 db 0,33 l-es dobozos kézműves sör és egy szépséges, Monyo-mintás söröspohár. Jól nézett ki és jó áron is adták a karácsony után bennmaradt készletet, valami 2.000 Ft körül volt egy csomag, ami 3-4 éve is jó árnak számított érte. Ja, és nem karácsonyi mintás volt, tökéletes volt ajándéknak más alkalmakra is. Összeszámoltuk a barátommal, hogy kettőnknek kell összesen 8 ilyen pakk, én pedig el is mentem érte a területileg illetékes nagy Sparba.
Egy gurulós bevásárlókosárral szerelkeztem fel, abba pont belefért a 8 csomag, majd beálltam a sorba a pénztárnál. Valamiért úgy alakult, hogy a sor két irányból érkezett Y formában. A másik ágon egy kislány állt az anyukájával, beszélgettek. Egyszer csak megszólal a kislány, félszegen rám nézve:
"Anya! Engedjük előre az alkoholista bácsit!"
Úgy éreztem, végre elértem valamit. Csak nem ezt akartam elérni.

Mint az előző bejegyzésben meséltem, két éve nagyszabású lakásfelújításba kezdtem, rögtön festéssel. Egyik este sokáig tartott a munka, zuhanyzás és az előszobai lámpa felfedezése után indultam az akkori albérletembe aludni. Szerencsére nem volt messze, át tudtam sétálni. Igen ám, de a nagy munkában megszomjaztam és tudtam: az albérletben csak a vízcsapra számíthatok. Úgy éreztem, jólesne valami hideg, szénsavas üdítő, így hát kis kerülővel mentem haza, a közeli éjjel-nappali kisboltot ejtettem útba.
Amivel nem számoltam: péntek este volt, talán 10 óra körül lehetett az idő, csúcson volt a látogatottság. Indult a hétvége, sokan itt szerezték be az alapozáshoz való kellékeket. Beállltam én is a sorba a kissé festékpöttyös pólómban és rövidnadrágomban, kezemben egy flakon tonikkal. Vagy gyömbérrel, a fene sem tudja már, mit vettem. Előttem és utánam is bőségesen voltak különböző méretű sörök, tömények, borok, chipsek a kosarakban.
Rámnéz a pénztáros, végigmér: kissé kócos, munkásruhás melós péntek este egy flakon üdítővel? Nem értette. Meg is kérdezte: "Valami töményet adjak hozzá?"
Végignéztem magamon, nagyot nevettem - de nem kértem töményet. Munka volt, közben nem lehet inni.

Két évvel ezelőtt lakást vásároltam, neki is láttam azonnal a felújításnak. Az első lépés a festés volt, egy hét kellett hozzá, hogy az összes falat, csövet, ajtót, ajtókeretet lefessem. Közben egy dolog idegesített: az előszobában nem akart működni a lámpa. Akárhogy kapcsolgattam, legfeljebb egy felvillanásig jutott. Akkor láttam is, hogy LED-paneles, morogtam rendesen, hogy nem tudom egy izzócserével megjavítani. Vehetek másikat, szereljem le a meglévőt, cseréljem ki... Kinek hiányzik ez?
A negyedik vagy ötödik napon elég későn végeztem, már jócskán sötét volt. Akkor még nem tudtam a lakásban aludni, úgyhogy estére mindig a korábbi albérletembe mentem haza. Ám a fürdőszoba festése már készen volt, így le tudtam zuhanyozni indulás előtt. Be is vonultam a fürdőszobába, lezuhanyoztam, felöltöztem, kiléptem az előszobába...
Erre halk kattanással felkapcsolt a villany. Mozgásérzékelős, alkonykapcsolós a lámpatest, világosban hiába is kapcsolgattam, nem érdekelte. Azóta megkedveltem, de akkor azért fogtam a fejemet rendesen.

Még mindig az én drága jó nagyapám, aki nem kispályásan dohányzott. Mivel nem tudta visszább venni a fogyasztását, a doki beutalta őt nagymamámmal együtt a kékestetői tüdőszanatóriumba. Nagymamámnak is megvolt a maga tüdőbaja, jót tett neki.
Évekig jártak oda, mindig én vittem fel őket, aztán én mentem értük. A Papa már nem mert olyan messzire elvezetni, különben is hegyi utak, ő meg alföldi gyerek volt, még ha fenegyerek is. Elvittem őket, betegfelvétel, fizikai felmérés, kórterem, bepakolunk, majd elbúcsúzunk, megyek haza.
Minden egyes éves azonos volt a forgatókönyv. Felvették őket, volt mérlegelés az elején, majd a két hét végén is. Nagymamám mindig hízott, mert neki luxus volt az ellátás: nem kellett főznie, csak elment az étkezőbe, elé tettek annyi ételt, amennyit megehetett (egyszerre volt tüdőbeteg, cukorbeteg és köszvényes, nem volt könnyű kiszámolni, miből mennyit ehet, de ezt ott megoldották), azt ő, ahogy mondta, az utolsó falatig megehette, nem kellett megfőznie, elmosogatnia, csak felállt az asztaltól és készen volt. Hiába sétált hatalmasakat a Mátrában, hiába tornázott, az, hogy nem ő látta el a háztartást, olyan szinten vágta vissza a fizikai aktivitását, hogy minden egyes alkalommal hízott 2-3 kg-ot.
Nagyapám? Na, ő mindig fogyott. Amúgy is nagyon rendben volt a testalkata, fiatalon igencsak szemrevaló férfi volt és 70 fölött sem engedte el magát, de a mátrai "nyaralások" alatt mindig leadott pár kilót. Az indok egyszerű volt: a szanatóriumban nem lehetett dohányozni, ezért el kellett gyalogolnia több száz méterre a főbejáratig, majd ott kilépve gyújthatott rá. Abból kiindulva, hogy nem sokkal korábban állt át a napi 3x20 Prilukiról a 2x30 Goldfieldre, gyűltek a kilométerek rendesen. :-D

Az én drága jó apai nagyapám dohányzott. 15 éves kora óta, nagyon keményen. Dohánytermelő vidéken nőtt fel, dohányipari technikusként végzett, majd ilyen irányú üzemmérnök lett. Mindent tudott a dohányról a vetéstől a nevelésen és betakarításon át a fermentálásig, majd feldolgozásig. Csak éppen szívta, de piszokul.
70 éves kora fölött aztán elkezdtek jönni a problémák. Nehézlégzés, légszomj, fulladás... Megállapította a doki, hogy a tüdeje nincs kimondottan jó állapotban, sőt, egyenesen kuka az egész. Érdeklődött az öregtől: talán csak nem dohányzik?
"- Hát én szívom, doktor úr, az az igazság
- Mióta?
- Több, mint 50 éve
- Mennyit?
- Napi 3 doboz elmegy"
A doki itt kihordott egy agyvérzést lábon, majd megmondta az öregnek: ezt csökkenteni kell. A legjobb lenne abbahagyni, de aki több, mint 50 éve dohányzik és napi 3 dobozzal szív, az elég erősen függő, nem is tudná letenni egyik pillanatról a másikra és ha mégis, komoly következményei lennének. A célja az volt, hogy fékezze magát az öreg egy hónapig, utána majd továbblépnek. Meghatározta, hogy Papa fogja vissza a fogyasztását, egy hónap múlva kontroll.
Egy hónap múlva el is jött a kontroll időpontja.
"- No, Pista bácsi, mi újság a dohányzással?
- Hát még mindig szívom, doktor úr
- Ez nem szép. De mennyit szív?
- Régen napi három doboz elment, ma már csak két dobozzal szívok naponta"
A doki gratulált.
A Papa vigyorgott.
Addig a 20 szálas Prilukit szívta.
Utána váltott a 30 szálas Goldfieldre.
Végülis csak 2 dobozzal szívott a 3 helyett...

Az imént említett incidens után végül eljutottam Miskolcon a Tiszai pályaudvarra. Lehet, hogy ez nem pont ugyanaz a vasárnap volt, de ez is egy nehéz, szomorú, hideg és havas vasárnap volt 2003-2004 telén. Akkoriban Miskolcra jártam középiskolába és a közlekedéshez elegendő volt a villamosbérlet, amiből volt a havi teljesárú és a havi kedvezményes, ami diákoknak vagy nyugdíjasoknak járt. Valamiért erősen mérte az MVK Zrt., hogy a kedvezményes bérleteiket hány diák és hány nyugdíjas vásárolja.
Végigsétáltam a Tiszai aluljáróján, felmásztam, odamentem a jegypénztárhoz.
"- Csókolom, egy diák villamosbérletet kérek!
(keres, letép, pecsétel, megkeresi a céges űrlapot)
- Diáknak vagy nyugdíjasnak lesz?
(15 életévem teljes önérzetével, a kapucnit levéve odahajolok a plexiablak beszélőnyílása elé)
- Maga szerint?
- Na, jó, akkor legyen diák..."
Nem hittem volna, hogy ennyire rosszul nézek ki.