Annak idején, mikor a lakást újítottam fel, nem volt minden munkafolyamat előre eltervezve. Néha úgy jártam, hogy szétszedtem valamit és akkor láttam, hogy ezen bizony több munka lesz, mint gondoltam. Így sikerült egyszer tíz perc helyett egy egész délutánt eltöltenem a tükör fölé szerelt lámpával is, amit majd egyszer elmesélek. Most viszont a bejárati ajtóról lesz szó.
Végeztem minden helyiségben a fal festésével, jöttek az egyéb elemek: ajtólapok, ajtókeretek, gáz- és fűtéscsövek. Szerencsére kaptam kölcsön nagyon szép sráglit, arra fel tudtam tenni az épp soron következő ajtólapot, kényelmesen és szépen tudtam festeni, ráadásul mivel le tudtam emelni az ajtót, a keretet is alaposan lehetett mázolni. A bejárati ajtó volt soron: leemeltem, lefektettem a sráglira, kiszereltem a zárat, megtakarítottam, lefestettem, megtakarítottam a diópánt tokba szerelt felét is, a keretet is lefestettem, majd vártam a száradást a következő réteg előtt. Egyúttal eszembe jutott: szigetelni kellene az ajtót! Réges-régi, kissé elvetemedett faajtó, nem feküdt már bele tökéletesen a tokba, ám költséghatékonysági okokból nem akartam újra cserélni. Viszont ha ragasztok tömítőprofilt a tokba, jó lesz.
Igen ám, csak nem volt tömítőprofilom. Amíg várom a száradást, el tudok menni a legközelebbi vas-műszaki boltba, messzebbre nem nagyon akarok, mégiscsak ott van tárva-nyitva a lakás, de húsz perc alatt megjárom a boltot, addig csak nem lesz baj. Felvettem egy kicsit tisztább ruhát, elszaladtam a boltba, benyitottam, köszöntem.
"- Miben segíthetek? - kérdezte az eladó
- Ajtóhoz szeretnék tömítőprofilt vásárolni?
- Tömítőprofilt?
- Igen, tudja, az az öntapadós, D vagy P profilú gumi, amit a tokba vagy az ajtóra kell ragasztani és összenyomódva tömít.
- Azt tudom, mi az... De tömítőprofilt júliusban?
- Igen, júliusban. Most vettem le az ajtót festéshez, most tudom jól felragasztani.
- Ne haragudjon, nem poénkodni akartam, csak tudja, ezt általában október végén szokták keresni, mikor először bejönnek a hidegek és akkor jön rá mindenki, hol húz be a cúg. Valahol kell lennie, megnézem..."
Végül talált. Én meg nem gondoltam volna, hogy az előrelátás ennyire újdonságnak számít errefelé.

Ez a bejegyzés nem lesz vicces, nincs benne poén. Ha erre vágysz, kedves olvasó, ma sajnos csalódnod kell bennem.
Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem nagyapámmal. Épület- és műbútorasztalos-mester volt az öreg, évtizedeken át tökéletesen záró ajtók és ablakok, gyönyörű bútorok kerültek ki a kezei közül. Egyúttal a korszellemnek megfelelően ő vezényelte a családi házuk építését az '50-es években. Felépült a ház vályogból, először a szokásos négy helyiséges kivitelben: veranda, hálószoba, jókora konyha és spájz. Fürdőszoba? Az akkoriban még nem volt divat. Később bővítette, 50 évig élt benne, jó pár korszerűsítés történt.
Egyszer, a '90-es évek közepén kinn voltunk a műhelyben egy hűvös őszi délutánon, épp valami polcot készítettem, ő pedig képet keretezett. A ragasztáshoz mindig enyvet használt, amit a műhelyben, a dobkályha tetején melegített dupla edényben: a külső, nagyobb, egykoron fehér zománcos edényben víz volt (hótt' koszos, de ne menjünk bele), a belső, barna színű, festékesdoboz méretű kicsibe tette az enyvet, így nem tudott égni, egyenletesen melegedett. Irtózatosan büdös volt minden normális embernek, de nekem ez a mai napig kellemes illatnak számít, csakúgy, mint a lenolaj. Ebben nőttem fel.
Kavargatta, várta, hogy megolvadjon és mint ilyenkor minden esetben, elkezdett mesélni.
"Tudod, kisunokám, ez a fűtés... Ezzel annyi embert átvertek, hogy az valami hihetetlen! Felépítettem a házat ötvenötbe', rakattam bele cserépkályhát, mert az volt a legjobb. Nem telt bele öt év, már mondták: Jóska, hát hülye vagy te, hogy cserépkályhával fűtesz? Mindig hamuzni, kormolni, hasogatni a fát, behordani... Ott az olajkályha, csak beletöltöd az olajat, beállítod, hibátlanul fűt, semmi dolgod vele! Mondogatták, oda se figyeltem rá, aztán akkoriban, mikor anyád született, csak vettem két olajkályhát, hogy nagyanyádnak könnyebb legyen befűteni a gyerekre, a cserépkályhát kiszedettem, nagyobb lett a szoba. Jó is volt pár évig, aztán mire mindenkinél benn volt az olajkályha, megemelték az olaj árát, hogy drága legyen fűteni. Szívtuk a fogunkat rendesen, de mit tudtunk tenni? Nem fagyhattunk meg, fűtöttünk, máshol spóroltunk.
Eltelt pár év, elkezdték reklámozni ezt a villanykályhát. Hülyeség az olajkályha, olajszaga van, melléöntöd, füstöl, koszos lesz minden! Fűts villannyal, csak feltekered a termosztátot, hozzá se kell nyúlni! Évekig hallgattam, végül belevágtam én is, a három fázis megvolt, megvettem a villanykályhákat, bekötötték, termosztát, minden. Pár évig jó volt, aztán mikor már mindenhol, lakásokban, iskolákban, hivatalokban villanykályha volt, nem felemelték az áram árát? Megint szívtuk a fogunkat: meg nem fagyunk, fűteni kell, máson spórolunk!
Na, akkor vettem a két román kályhát, beépítettük őket. Engem nem érdekel, itt fa mindig lesz, begyújtok, abból meleg lesz, akármi is legyen! Most reklámozzák ezt a gázt, kényelmes, csak be kell állítani a konvektort, nem kell hamuzni, fát hasogatni, nincs olajszag, nem olyan drága, mint a villany... Nem tudom. Lehet, hogy beköttetem, de biztos vagyok benne, hogy mikor mindenki beköti, ennek is felemelik az árát. Az emberek úgyis kifizetik, mert nem akarnak megfagyni"
Azóta eltelt 30 év. A gázt beköttette "mindenki" (értelemszerűen aki előtte villanykályhával fűtött, az nagyrészt gázkonvektorral váltotta ki) és láss csodát: megemelkedett az ára. Utána jött a klíma, az jó lesz fűteni - az áram ára is elindult felfelé. Semmi baj, napelemet telepítünk, arról hajtjuk a klímát, szinte 0-ra ki lehet jönni - ezt is sikerült kinyírni. Tudott valamit az öreg, felismerte a mintázatot. Emlékszem, mindig mondta:
"Kisunokám, két dolgot kell nagyon megtanulni az iskolában. A történelmet és a matematikát. A történelem megmutatja, mi történt eddig, a matematikával pedig ki tudod számolni, hogy mi fog történni abból kiindulva, amit történelemből tudsz"

A '90-es évek vége felé jártunk, a családunk pedig óriási előrelépést könyvelhetett el: végre lett vezetékes telefonunk! Jöttek a szerelők az akkor még létező MATÁV-tól, fúrtak, behúzták, felszerelték a készüléket, felírták egy kis cetlire a telefonszámot, feltűzték a készüléken kialakított helyre, kipróbálták, elköszöntek, mi meg nagyon örültünk. Végre tudtunk beszélni ismerősökkel, rokonokkal. Eleinte nagyon izgatottan vártuk, mikor csörren meg a készülék, odasereglettünk köré, mert nem tudhattuk, kit hívnak.
Mindez kora tavasszal történt, pár hét múlva pedig elkezdett szegény telefon mindenféle érdekes időpontban csörömpölni és "a telepet" keresték. Vagy épp nem mondták meg, mit keresnek, csak mindenféle gabonáról érdeklődtek, hogy van-e. Mivel valami véletlen folytán pont az én szobámhoz esett a legközelebb a készülék, leggyakrabban én kaptam a nemes feladatot, hogy a hajnal fél 4-től este 10-ig bármikor érkező hívásokat szakszerűen fogadjam és elmondjam, hogy ez nem a telep és hozzátegyem (egy idő után már magamtól), hogy nem tudom a telep telefonszámát.
Egy idő után ez érthető okokból elkezdett zavarni és utánajártam a dolognak. Az internet akkor még a 28.8 kbps sebességű betárcsázós modemet jelentette (az 56.6-os később jött, de nekünk semmilyen modemünk nem volt), úgyhogy papíralapon kutakodtam. Valahonnan találtam egy korábbi telefonkönyvet, abból kerestem ki: a mi telefonszámunk előtte a helyi mezőgazdasági vállalat egyik terménytároló telepén csörgött. Egy ott dolgozó ismerős segített kideríteni, hogy nem sokkal az előtt, hogy mi megkaptuk a telefont és a vonalat, a vállalat átállt az akkori csodát jelentő ISDN-re, ezért az összes telefonszámuk megváltozott. Ez volt akkoriban a szokás: a régi szám első számjegyét kicserélték egy másikra, úgy született az ISDN-hez tartozó telefonszám. A felszabaduló számokat pedig kiosztotta a MATÁV azokra a vonalakra, amiket újonnan kötöttek be - így jutott el hozzánk a telep. Ahogy összeraktam, arról volt szó, hogy a terményt szállító sofőrök vagy gazdálkodók akkoriban már mobiltelefonnal nyomultak és ha nem volt nyitva a kapu, csak felhívták az elmentett számot, ami viszont az őrbódé helyett a szomszéd szobában csörgött ki, az én nagy örömömre.
Írtam levelet a vállalatnak, hogy legyenek szívesek, értesítsék a partnereiket, hogy ezen a számon nem érik el őket. Jött is a válasz: köszönik az észrevételt, erre nem gondoltak, értesítik őket. Nem változott semmi. Voltam benn személyesen valami kisfőnöknél, ő is megígérte, hogy értesíti a partnereket, megint semmi. Én meg egy idő után meguntam és úgy döntöttem: ha már mindenképp szívatnak, produkálok valami poént, teljen az idő.
Másnap reggel 4 óra után pár perccel jött el az alkalom, csörög a telefon, felveszem.
"- Halló!
- HALAÓ? (a háttérben traktor pöfög alapjáraton)
- Jó reggelt, itt vagyok!
- HALAÓ?
- Itt vagyok, mondja nyugodtan!
- Há' itten vagyok a kapuba' hoztam a kukoricát!
- Örülök neki, mit tudok segíteni?
- Há' mondom, itten vagyok a kapuba', hoztam a kukoricát!
- Értem. Van esetleg valami probléma?
- Nem tudok bemenni, nincsen itten senki!
- Ez szomorú
- Há' mos' mit csináljak, nekem menni kell vissza még egy fordulóra, ottan várnak!
- A bódéban sincs senki?
- Nincsen, sehun senki nincsen!
- Akkor borítsa le a kapu elé a placcra! (tudtam, melyik telepről van szó, a kapu előtt egy széles, aszfaltozott terület volt)
- Ide, a kapuba?
- Igen, oda. Annyi helyet hagyjon ki, hogy Tibi ha jön a biciklivel, be tudjon menni a bódéba, majd belapátolja!
- Mind a nyócvan mázsát?
- Sajnos most nincs jobb megoldás. Kicsit ki fog benne fáradni, de megoldja
- Há' maga mondta..."
És hallottam, ahogy emelkedik a traktor alapjárata, láttam lelki szemeim előtt, ahogy a munkahenger szépen, lassan lebillenti a pótkocsiról a kukoricát. Emberünk egyébként nem vesződött elköszönéssel, neki dóga vót, kinyomta a telefont.
Rövid időn belül megszűntek ezek az eltévedt hívások.
Mondjuk azért Tibi, a portás arcát megnéztem volna, mikor megérkezett reggel 6-kor...

Az egyik munkahelyemen nagyon sokat küszködtem az ottani IT-val. Irodai munkakörben dolgoztam, számítógép előtt, ám az első munkanapomon még felhasználói fiókom sem volt. Kellett rá várni egy hetet. Később lett ugyan fiókom, de a vállalatirányítási rendszerben nem fértem hozzá mindenhez, amihez kellett volna. Hol ez, hol az hiányzott, meguntam, hogy egyesével kérjem meg őket az IT részlegtől. Rászántam egy napot (úgysem tudtam végezni a munkámat a hozzáféréseim hiánya miatt), végigböngésztem a folyamatleírásokat, próbálgattam, mi megy és mi nem, majd szépen, részletesen megírtam egy e-mailben, hogy mik kellenek: menü neve, almenü neve, funkció neve, tranzakció kódja (ha ismert volt). De van egy kollégám, aki ugyanazt csinálja, mint én, ha lehet, másolják át nekem a hozzáféréseit.
Három nap múlva jött a válasz: mindent beállítottak. Akárhogy próbálkoztam, a funkciók fele nem ment. Újabb e-mail a hiányzó funkciókkal, ezúttal egy hét múlva jött a válasz, hogy kész. Megint hiányzott a funkciók fele. Még egy e-mail, megint mondtam, hogy jó lenne, ha átmásolnák X hozzáféréseit, úgy egyszerűbb.
Itt már másnap jött a válasz az IT-tól: ők ebből a leírásból nem tudják, mit keresek (eddig nem tűnt fel?), küldjek már képernyőképet azokról a funkciókról, amiket nem tudok elérni. Különben meg hozzáférést másolni nem lehet.
Nehéz volt velük megértetni, hogy ha valamit nem tudok megnyitni, arról képernyőképet sem tudok készíteni. Azt hiszem, két e-mail váltás, jó pár Teams-üzenet és videohívás után sikerült valahogy összerakni.
A megoldás?
Hát nekem kb. ugyanaz kell, mint X-nek, átmásolják a hozzáféréseit nekem.
Köszi!

Érdekes közegben nőttem fel: megszokottak voltak nálunk a keleti blokk méltán elfelejtett járművei. Eleinte muszájból (nem tellett Trabantnál többre), később hobbiból (vehettünk volna rendes autót is, de a "púpos" Wartburg olyan szép).
Egyszer apukám elém állt: hozzak neki polikarbonátot a Trabant Tramp nevű, értelmezhetetlen gépjárművének oldalablakaihoz! 1 mm-es vastagságú tábla kellett, én már nem tudom, mekkora méretben, de az volt a fontos, hogy varrható legyen, hiszen egy vászontetőbe kellett beilleszteni. Akkoriban Debrecenben tanultam, ott sok mindent el lehetett érni, többek között ilyen szaküzlet is volt. Egy péntek délután elfáradtam oda, elmondtam, mit akarok és ajánlották a Vivak nevű terméket. Ahogy ők fogalmaztak: a plexi és a polikarbonát szerelemgyereke, hajlítható és melegen varrható, mint a PC, de olyan víztiszta és kopásálló, mint a PMMA. Ez kell nekem!
Csak ezt ők nem szabták. Leszek kedves megvenni a teljes, 2500x1250 mm-es táblát. Jó áron volt. megvettem. Feltekerték, leragasztották, jó utat! Hónom alá kap... B***ki, ez nagy! Szóval vállamra vettem, elindultam, odavertem a busz ajtajához (elsőajtós felszállás), nem fértem el vele és már akkor sejtettem: ebből baj lesz. Kimentem a koliba (Vámospércsi Úti Kalandpark és Élményfürdő), felvettem a hazautazós bőröndömet, irány a Nagyállomás!
A buszt még valahogy megoldottam, addigra rájöttem, hogy felszálláskor függőlegesen kell tartani a félméteresnél nagyobb átmérőjű, méteresnél hosszabb hengert és ölelni kell két kézzel, mintha nagyon szeretném. Akkor tudok vele mozogni, bár a bérlet felmutatása nagyfokú kreativitást igényelt.
A villamoson már nem volt szerencsém: FVV 1200 "Bengáli", keskeny ajtó, belül korláttal, magas lépcső. Valahogy felküzdöttem magamat, pár percig hallgattam a jármű véget nem érő haláltusáját, majd jött a Nagyállomás, végállomás megálló, leszálltam. Először én, aztán a Vivak, kicsit húzni kellett, mert elakadt a korlátban.
Ahogy leléptem, éreztem, hogy fúj a szél. Jóleső szellő volt, májust írtunk, éppen beléptünk Celsius-fokban a huszasok felső felébe, pont kellett. Ám mikor ezt a k***a nagy böhömöt megfogtam, átértékeltem a kellemes szellőről alkotott képemet. Ahogy megjött az első széllöket, belekapaszkodott ebbe az izébe és átvitt a zebrán a toronyházhoz, a második pedig belökött a földszinti pékség ajtaján, pedig kifelé nyílt. Nagy csörgés-csattogással, meglepett arccal beestem, szemmel láthatóan a pult mögött álló eladó sem értette, mit keresek itt, mikor 4 tizedmásodperccel korábban még kinn álltam, háttal az ajtónak.
"- Jó napot! Adhatok valamit? - kérdezte
- Jó napot! Hogy őszinte legyek, nem akartam bejönni, de a szél másképp döntött. De ha már itt vagyok, kérek két kiflit!"
Tök jó fej volt, ajándékba adta, mert érezte, hogy van nekem bőven bajom ezen kívül is. Pedig nem is tudta, hogy a legnagyobb problémám csak ez után jött: egy gyönyörű, kékszemű, barna hajú lány meglátott a váróteremben a feltekert böhömmel és szemmel láthatóan nem hagyta nyugodni, mi az. Odalépett hozzám és megkérdezte.
Egy évig volt a barátnőm.